Molnár Ferenc lánya

Sárközi, azaz Molnár Márta esetében nem túlzás azt állítani, hogy beleszületett az irodalomba. „Még meg se születtem, Ady már verseket írt rólam az anyámról szóló Margita-ciklusban” – írta visszaemlékezéseiben. Ady gyakran megfordult Vészi József lapszerkesztő dunavarsányi villájában, ahol lelkesen csapta a szelet az akkor 17 éves Vészi Margitnak. Románcukból – már amennyire azt tudni lehet – végül nem lett semmi, Ady viszont versciklust szentelt „Margitának”, Vészi Margitnak.

Vészi Margit – akiről részletesebben is írok a Múzsák a csók után című könyvben – és testvérei a századforduló értelmiségi köreiben mozogtak gyermekkoruk óta. Mind a négy lánynak (és természetesen a két Vészi-fiúnak is) megadatott, hogy tanuljanak; Margit például Párizsban járt festőakadémiára, de zenei ambíciói is voltak, és mivel apja a Pester Lloyd befolyásos főszerkesztője volt, újságírónak is elszegődhetett. 1906-ban férjhez ment Molnár Ferenchez, majd 1907-ben megszületett Márta lányuk. (A házaspár 1910-ben elvált.)

„Iskolába hol jártam, hol nem”

Molnár Márta kiadatlan visszaemlékezéseiben – amelyet munkásságának és életútjának kiváló ismerője, Széchenyi Ágnes irodalomtörténész idéz Menedékház című, Sárközi Márta életéről szóló kötetében – plasztikusan festi le, milyen volt gyereknek lenni a Vészi-családban: „A képzőművészetbe (szintén) már a bölcsőben beavattak. Mikor anyám először vált el apámtól, én féléves voltam. Párizsba költöztünk, ahol anyám festőakadémiára járt, engem pedig a magyar Teréz dada a Louvre képcsarnokába vitt naponta sétálni. Később, Olaszországban, engem úgy vittek három-négyéves koromban az Uffizi és Bargello múzeumba sétálni, mint a pesti gyerekeket a Városmajorba vagy az Orczy térre” – írta. Vészi Margit, miután elvált Molnár Ferenctől, Mártát hol magával vitte európai útjaira, hol visszaküldte szüleihez, hol pedig különböző leánynevelő intézmények gondjaira bízta. A folytonos jövés-menésben Márta iskoláztatása sem ment mindig gördülékenyen:

„Iskolába hol jártam, hol nem, hol olaszul, hol magyarul, hol németül. Végzettségem három gimnázium (a negyedikben megbuktam számtanból) és két év általános műveltség Németországban és Svájcban.”

„Anyám kitaposott tűsarkú cipőit hordtam”

„Egy évig jártam Rómában festőiskolába: ahogy a legjobb énektanárok leszoktattak az éneklésről, úgy itt a legelső képzőművész pedagógusok győztek meg róla, hogy soha se lesz belőlem festő. Anyám annál buzgóbban folytatta állandóan a festőművészetet, teleaggatva a család minden talpalatnyi falát remek karikatúráival és förtelmes olajfestményeivel” – folytatódik a visszaemlékezés. A római tartózkodásról egyébként is vegyesek az emlékei: ekkor nagynénjével, annak férjével és gyerekeikkel laktak együtt olcsó szállodákban, de nehéz volt az együttélés: „Akkoriban Rómában jártunk gimnáziumba az unokanővéremmel. Jolán néném mindent elsöprő ízléstelenséggel öltöztetett bennünket, lila pulóvereket kötött nekünk, amik lötyögtek rajtunk, lehetetlen harisnyákat és anyám kitaposott tűsarkú cipőit hordtam.”

Vészi Margit előkelő férjet szánt lányának

1925 nyarán, 18 éves korában hazatértek. Vészi Margit ekkor kívánta bevezetni lányát a magyarországi társasági életbe. „(…) az anyám végiglátogatta velem és olasz férjével az összes előkelő ismerőseit. Így utólag nem tudom eldönteni, a zsidó bárócsaládokat akarta-e elbűvölni a maga olasz bárójával, vagy a kis olasznak akart imponálni a sok magyar báróval, vagy esetleg engem akart férjhez adni valamelyik valódi Kohnerhöz vagy Hatvanyhoz, de tény, hogy egy ideig ki se jöttünk az előkelőségből” – jegyzi meg a visszaemlékezésekben. A terv mindenesetre nem sikerült; Molnár Mártát egyáltalán nem hozta lázba sem a gazdagság ígérete, sem a sznob társaság.

„Megtekintettük a lótenyészetet és a sajtgyárat, azután elpályáztunk, mert a háziak már érezhetően untak minket, és engem se vett feleségül senki”

– írta a rá jellemző iróniával.

Molnár Mártából Sárközi Márta

1926-ban a 19 éves Márta mégiscsak férjhez ment: választottja, Horváth Zoltán író-újságíró-történész szülei jó barátságban voltak a Vészi-családdal, a két fiatal valószínűleg már Dunavarsányból ismerte egymást.

Márta 1936-ban ismét férjhez ment; választottja, Sárközi György zsidó származású, katolikus költő volt, akit kortársai barátságos, de melankolikus alkatú, szelíd férfiként írtak le. Családja vegyesen fogadta az új házasság hírét: „A nagymama számára csak az volt író, aki benne volt a zsidó lexikonban. Egyszer leereszkedően közölte velem, hogy férjem, Sárközi György, úgy látszik egész jó író lehet, mert benne van a zsidó lexikonban. De azután lebiggyesztett ajakkal és sajnálkozva hozzátette, hogy »igaz, hogy csak csillag alatt, mert ki van keresztelkedve«.”

Népi-urbánus vita a konyhában

Sárközi szerkesztette a két világháború között az egyik legfontosabb folyóiratot, a Választ, elindította a Magyarország felfedezése című szociográfia-sorozatot, és felesége is, ahogy fogalmazott, bekerült az irodalom kellős közepébe. Jó barátságban voltak például Babits Mihályékkal vagy Móricz Zsigmonddal, de az akkoriban „népinek” nevezett írók is szívesen jártak hozzájuk. Sárközi Márta visszaemlékezései szerint ekkor „nagy Válasz-vacsorákat kellett rendezni. Ilyenkor »népies« dolgokat kellett főzni, pörköltet, vagy töltött káposztát óriási kvantumokban, mert a Válasz munkatársai főleg a nép fiai voltak és ezért óriási étvágyuk volt.” (A korszakban az értelmiséget lázban tartó népi-urbánus vita lényegét Sárközi Márta így summázta: „fel akarták emelni a parasztságot és le akarták szarni az urbánusokat”.) De jártak hozzájuk „urbánusok” is, akiknek másfajta ételeket kellett tálalni, „finom ínyencfalatokat a Hevesiné szakácskönyvéből”.

Az irodalom kellős közepéből a műstoppoló műhelybe

A házaspár (és fiuk, az 1937-ben született Sárközi Mátyás, aki maga is több izgalmas és humoros könyvet írt családjáról) 1940-től kezdve Molnár Ferenc Nyúl utca 14. számú házban élt. Harmonikus kapcsolatukat azonban egyre inkább beárnyékolta a fasizmus és a háború. Sárközi Márta jobbnak látta, ha minden eshetőségre felkészülve szakmát tanul, így lement a sarki műstoppoló műhelybe, és kitanulta a mesterséget. Sárközi György 1944-ig tarthatta meg állását az Athenaeum kiadónál, majd behívták munkaszolgálatra. Az első munkaszolgálatról még kiszabadult, ekkor tüdőszanatóriumban kezelték, de Sárközi Márta biztonságosabbnak látta, ha családja szétszéled. Ekkor elfogadta volt férje, Horváth Zoltán segítségét, aki a gyerekeknek hamis papírokat szerzett és vidékre küldte őket. Sárközi Márta Balatonlellén vészelte át a háborút mint háztartási alkalmazott, majd gyerekeivel együtt Szegedre utazott, ahol műstoppolásból tartotta fenn a családot. Sárközi György azonban nem került haza: Szerb Antallal és Halász Gáborral együtt a nyugati határ mellé, Balfra kerültek munkaszolgálatra, ahol rettenetes körülmények között mindhárman éhen haltak.

Szétbombázott lakásában rendezte be a szerkesztőséget

38 évesen Sárközi Márta özvegyen maradt. Talán azért is, hogy férje szellemiségét megőrizze, újraindította a Válasz folyóiratot (ezúttal Illyés Gyula lett a főszerkesztő, legalábbis névleg, mert a gyakorlatban Sárközi Márta dolgozott leginkább a lapon), a szerkesztőség a szétbombázott Nyúl utcai lakásból indult: „A lebombázott három gyerekszoba helyén óriási fedett teraszt csináltattam, ott nyüzsögtek a szerkesztők. A két szobában és a nagy hallban állandóan lakóvendégek aludtak matracokon és tábori ágyakon. (…)

Én reggel kezdtem a feketefőzést a reggeli vendégeknek, azután főztem a feketét a tízórai vendégeknek, azután ebédet az ebédvendégeknek, feketét a szerkesztőknek és vacsorát a vacsoravendégeknek.”

A lap a korszak irodalmának legmeghatározóbb alakjaitól (például Németh László és Szabó Lőrinc) közölt szövegeket; a versszerkesztő Weöres Sándor volt, akinek „minden olyan vers tetszett, aminek nem volt értelme és nő volt az írója. A szerkesztőséget absztrakt lipótvárosi költőnők árasztották el, de azután ez is abbamaradt, mert az egyik költőnő végül is férjül vette a kritikust.”

Molnár Ferenc Amerikából segítette

Sárközi Mártát szülei, kiváltképp Molnár Ferenc is segítette ezekben az időkben, aki Amerikából küldött néhány dollárt vagy élelmiszert, bár a kedves szavak elmaradtak ezek mellől. Nem véletlenül jegyzi meg Sárközi Márta egyik levelében:

„Kedves apa, mondd, mi volna, ha mégiscsak írnál egyszer? Jó, jó, a 80 dollár is életjel, sőt, pazar életjel, de azért nagyon keveset tudok meg belőle rólad.”

A folyóirat körül az alakuló egypártrendszer idején elfogyott a levegő. A Válasz független orgánumként szúrta az állampárt szemét; Illyés Gyulával megesett, hogy arra figyelmeztet ett egy-egy szerzőt, hogy ha jót akar magának, ne adjon kéziratot a Válasz számára. Az utolsó szám 1949-ben jelent meg. A lap nyomdaszámláit a Nyúl utcai házra terhelték, és ez lett a Molnár-villa veszte: a pengő elértéktelenedésének idején a nyomdaszámlák már olyan magasra rúgtak, hogy csak úgy tudták kiegyenlíteni, ha beáldozzák a villát.

Akkor is fogadta a vendégeket, ha nem volt otthon

Sárközi Márta ekkor Zugligetbe költözött, egy szoba-konyha-fürdőszobás lakásba, ahová a villamosmegállótól 84 hepehupás lépcső vezetett fel. A házhoz kert is tartozott, ahol tyúkok kapirgáltak, a fákon pedig alma nőtt. Műstoppolásból és az alma eladásából tartotta fenn magát, de ajtaja mindig nyitva állt a fiatal írók előtt – képletesen és szó szerint is, hiszen kulcs nem volt a házhoz, és az írók akkor is bemehettek hozzá, ha éppen nem volt otthon. Fia, Sárközi Mátyás 1956-ban Angliába disszidált; volt férjét bebörtönözték és egy ízben őt magát is őrizetbe vették, de szerencsére két nap után szabadult.

Az ötvenes évek közepén még özvegyi nyugdíjától is megfosztották, ekkor visszavonultan élt, de a fiatal írók (Lator László, Kormos István, Pilinszky János, Mészöly Miklós és Polcz Alaine ) továbbra is szívesen időztek körülötte. 1957-ben megjelent Zsófi könyve című, kamaszlányoknak szóló praktikus feladatokat részletező könyve, ezenkívül fordított, sokszor csak a maga örömére. (Az ő tolmácsolásában ismerjük például Gerald Durrell Családom és egyéb állatfajták című szórakoztató regényét.) Ekkor már egyre többet betegeskedett, végül 1966-ban, 59 éves korában érte a halál. Még 1947-ben írta egyik régi barátjának ezeket a sorokat: „Egyet mindenesetre megtanultam az elmúlt évek alatt: hogy nincsenek jó vagy rossz, bátor vagy gyáva emberek, csak ilyen vagy olyan helyzetek, melyekben ugyanazok az emberek hol ilyenek, hol olyanok.” (A cikk forrása a Széchenyi Ágnes szerkesztésében 2004-ben megjelent Menedékház - Sárközi Márta emlékkönyv. Borítókép: Wikimedia Commons/ Arcanum adatbázis.)

Ha szívesen olvasnál egy másik híres írónk gyermekéről is, ezt a cikket ajánljuk.